Az utunk során a „legilyenebb” helyszín az Andamán-szigetek és azon belül is Kis-Andamán szigete volt, ahol 2009 karácsonyát töltöttük. Az Andamán-szigetek egy tenger alatti hegylánc vízből kilógó csúcsai a Bengáli-öböl közepén.
India legeldugottabb tartományáról még az indiaiak többsége sem hallott, nemzetközi reptere nincs.
Csak Kalkuttából és Chennaiból lehet 3-5 napos hajóúttal vagy repülővel megközelíteni, a megfelelő engedélyek birtokában. Mi 15 napra kaptunk engedélyt, amit a helyszínen további 15 nappal sikerült meghosszabbítani a szigetek elhagyását igazoló hajó vagy repülőjegy és számos egyéb dokumentum kitöltése és bemutatása után.
30 NAP A PARADICSOMBAN
A szokásos indiai bürokrácián túl azért nehezítik meg az idejutást a külföldieknek, de még az indiaiak számára is, mert a szigetcsoporton (Andamán- és Nikobár-szigetek) hat különböző, antropológiai szempontból rendkívül védett törzs él. Köztük a szentinelézek, akik a mai napig dárdával horgásznak, nem ismerik a földművelést és minden fajta kapcsolatfelvételt a modern világgal agresszíven elutasítanak.
A szigetek fővárosa Port Blair, nem igazolta a várakozásainkat és a macerát. Érkezés után mielőbb hajójegyet próbáltunk szerezni, ami újabb kínkeserves, sok órás sorbanállások és közelharcok árán sikerült. Havelock-szigetét és Neill Islandet néztük meg, mielőtt az igazi eldugott kincs, Kis-Andamán felé indultunk volna. Havelock és Neill Island is nagyon szépek, magnrove erdők, fehér homok és türkiz víz övezi. 10 éve még épphogy éledezett a turizmus, ami azt jelenti, hogy volt a szigeteken tengerparti bungaló, étterem és lehetett robogót bérelni. Havelockon ismerkedtünk össze egy spanyol és egy francia szörfössel, Gilles-el és Jordival, akik szintén Kis-Andamánra készültek, hogy megtaláljanak egy legendás, szinte addig dokumentálatlan hullámot.
Óriási szerencsével én is szereztem egy deszkát Motutól, akivel egy bárban kezdtünk beszélgetni és India első szörfösének tartotta magát.
Az este végére kölcsönadta nekem a deszkáját, hogy elvihessem Kis-Andamánra, és abban maradtunk, hogy Port Blairben hagyom majd neki egy másik bárban, mielőtt elhagynánk a szigetcsoportot.
VÉDETT TÖRZSI REZERVÁTUM
Kis-Andamán az Andamán-szigetek legdélebbi tagja, nevével ellentétben egyáltalán nem kicsi, és nagyon színes társaság lakja. A keleti part egy keskeny sávját kókusz, olajpálma és areca dió (bételpálma) ültetvények borítják, itt élnek az India függetlenségének elnyerése után érkezett tamil és bengáli telepesek. A második generáció már a szigeten született és láthatóan jól érzi magát. A mi tartózkodási engedélyünk csak erre a területre volt érvényes, Kis-Andamán többi része még az indiaiak számára is tiltott törzsi rezervátum.
Szálloda, étterem és tömegközlekedés gyakorlatilag nincs a szigeten.
Enni persze sok helyen lehet a helyiekre főző étkezdékben, sok házban nincs is konyha, ezért mindig van közösségi étkezés valahol. Hogy mit ettünk egy hónapig? Amit az ottaniak: jellemzően thalit, ami rizs, lencse és további kétféle curry, minden nap más volt benne: krumpli, apróhal vagy okra. Ezenkívül volt még egy palacsinta szerű étel csípős zöldségekkel, ketchuppal, feltekerve. Az egyik étkezde felett volt egyébként a szobánk, egyben az egyetlen szálláslehetőség a faluban, amit 16 km-nek hívnak, mivel 16 kilométerre van a kikötőtől a sziget egyetlen betonútján. Első nap a legfontosabb dolgunk volt, hogy közlekedési eszközhöz jussunk, amire az egyetlen megoldás az volt, hogy meggyőztünk két kedves idegent, hogy adják kölcsön a motorjukat, amíg ott leszünk.
LEGENDÁS SZÖRFHELY
A sziget őslakosai az afrikai eredetű fekete onge törzs, az Andamán-szigetek hat bennszülött csoportjának egyike. Találkozni velük nem csak engedély hiánya miatt lehetetlen – településeik kizárólag hajóval közelíthetőek meg, a halászok pedig egyszerűen nem visznek oda. Az egyik hajóskapitánytól sikerült megszerezni egy harminc évvel ezelőtti indiai dokumentumfilmet, amely az őslakosokkal való kapcsolatfelvétel első kísérleteit örökíti meg. Az ongekon kívül élnek még a szigeten nikobáriak, ők a legnépesebb és legasszimiláltabb törzs a hat közül, ők a mongoloid rasszhoz tartoznak.
Hullámkeresés közben elhagytuk a számunkra kijelölt zónát és eljutottunk az egyik nikrobári faluba.
Nagyon barátságosak voltak, ráadásul keresztények, és meghívtak bennünket a karácsonyi ünnepségükre, ahol a falu apraja-nagyja bemutatott valami produkciót a közösségnek a falu színpadán. Lucával, Gilles-lel és Jordival egyedüli külföldiként érkeztünk a szigetre, és ottlétünk két hete alatt összesen kétszer kaptunk külföldi társaságot. Egyszer egy skót szörfös – aki katamaránnal járta a világot már másfél éve –, egyszer pedig egy japán-osztrák-olasz vadkempingező trió formájában, velük együtt töltöttük a szentestét a tengerparton.
A szörfösök körében Kis-Andamánnak legendás híre van, mi hullámok szempontjából nem a legideálisabb szezont csíptük el. A három híres hullám közül egyet találtunk meg, a többi csak 8-10 órás dzsungeltúrával vagy hajóval közelíthető meg. Hajót nem sikerült szerezni, a helyiek babonából a cunami (2004. december 16.) évfordulója környékén nem merészkednek a tengerre, félnapos kirándulásaink pedig nem vezettek eredményre. Azóta találkoztunk egy indiai szörfössel, aki szerint jó irányba mentünk, csak nagyon keveset, de megfelelő mennyiségű ivóvíz és élelem nélkül nem is érdemes nekivágni.
Azóta életvitelszerűen utazunk és utaztatunk másokat, de ha megkérdeznek, hogy mi volt az egyik legkülönlegesebb hely, ahol valaha jártam és vissza szeretnék menni, akkor biztos, hogy az elsők között jut eszembe Kis-Andamán.
Az eredeti cikk a drivemagazine.eu oldalán jelent meg.
