Janót egy freeride túra alkalmával ismertem meg. Ő a síelő mezőnyben versenyzett, én a snowboardosok között indultam, úgyhogy akkor még nem volt sok kapcsolódási pontunk, de már a délutáni sörözések alkalmával is megakadt a szemem a GoBeyond szponzor-matricáin. Utána még évekig csak távolról figyeltem a csapatot – eleinte jobban bíztam a külföldi ügynökségekben – , de amikor meghirdették a japán freeride túrát, egyértelmű volt, hogy velük tartok, akár a haverjaim nélkül is. Olyan “minden klappol” érzésem volt.
Elképesztő élmény volt az egész út: a szuper minőségű szűz hóban akár napi 8 órát is csúszhattunk lavinapara nélkül, a közös onsenezések és kajálások pedig remek levezetést jelentettek a több órányi masszív sport után. Utóbbihoz kapcsolódik az egyik kedvenc gasztrokalandom is. Az egyik este találtunk egy kis éttermet távol a pályáktól, ahol rajtunk kívül csak pár helyi támasztotta a pultot. A tulajdonos-felszolgáló hölgy végig lelkesen barátkozott velünk, együtt szakéztunk, aztán valahogy kiderült, hogy szeretem a savanyított dolgokat. Több sem kellett neki, egyből megkínált a helyi savanyított szilvával – az egész olyan gyorsan történt, hogy még tányért sem vett elő, egyenesen a pálcikáról adta a falatokat.
Korábban nagyjából addig terjedtek a japán konyhával kapcsolatos ismereteim, hogy meg tudtam különböztetni egymástól a szasimit és a makit, az út folyamán viszont megtapasztaltam, hogy milyen az, ha a sushizás jelenti az átlagos étkezést. Japánban a közértben vásárolható utolsó junk kaja is japán kaja, legyen szó a kedvenc háromszög szendvicsemről vagy a bentoboxokról. A sípályák aljában pedig automatából kínálják a forró sajtos kukoricalevest és a különböző tésztákat.
Emellett megismertem pár elsőre furcsa helyi szokást is: például, hogy kötelező papucsot viselni a WC-ben vagy hogy ülve zuhanyoznak az emberek. Annyira bejött az egész út és a szervezés, hogy a következő évben is csatlakoztam a japán túrához, sőt, azóta az azori-szigeteki szörf táborban is részt vettem.