10 éve szervezünk különleges kalandtúrákat, és ugyan mi is megszenvedtük a mögöttünk álló évet, mégis a világjárványnak köszönhetően állt össze az egyik legizgalmasabb programunk. 2020 év végére már rengetegen csömörlöttek meg a bezártságtól és néhány ország úgy döntött, hogy a turizmusból származó bevétel fontosabb számukra, mint az (ezekben az országokban egyébként sem különösebben stabil) egészségügyi ellátórendszer túlterheltségének megelőzése. Mi is nagyon ki voltunk éhezve a kalandra és egyébként is régóta kerestünk egy olyan motoros úticélt, ahol az európai télből a nyárba utazhatunk, hiszen a himalájai és a mongol túráink mind csak nyáron kivitelezhetőek. Így esett a választás Kelet-Afrika legnagyobb országára, Tanzániára, melynek százszor több arca van, mint amit a zanzibári fehér homokos partokról látni lehet. Az első túra – az alapos szervezés és legjobb szándék ellenére – szokott váratlan fordulatokat és előre nem kalkulált helyzeteket eredményezni, de pont ez az, amire sokan, a kalandos programokon kívül még külön vágynak. A 13 fős pionír csapat három lengyelből és tíz magyarból állt.
Bécsből indultunk addisz abeba-i átszállással a Kilimanjaro Nemzetközi Reptérre, Arushaba. Bruttó 16 órás utazás után érkeztünk meg a bázisunkra, ami egy 13 hektáros magánbirtokon elterülő, az 1930-as évek végén németek által épített, bauhaus stílusú épületegyüttes. A több mint 1000 méteres tengerszint feletti magasság miatt buja vegetáció nem csak egzotikus helyi madaraknak az otthona, de szép számmal lehet fekete és fehér kolobusz majmokat is megfigyelni a hátsókertből.
A hazai időhöz képest két órás eltolódás (előre kell tekerni az órákat) nem hagyott komoly nyomot a társaságon A rövid nappalokat hideggel társító énünknek viszont nehezebb volt összerakni, hogy harminc fokos melegben miért van már sötét. (ebből később támad némi izgalom is). Az Egyenlítő közelsége miatt a nappalok egész évben gyakorlatilag percre pontosan 12 órásak, fél hetes napkeltével és fél hétkor esedékes napnyugtával. Ráadásul a trópusi éghajlat miatt folyamatosan kellemes, néha túlságosan is meleg az időjárás.
Az első nap lényegi programja a bérelt motorok felvétele volt, és gyakoroltunk kicsit terepen. A flotta 8 újszerű Honda CRF 250 L-ből, 4 régebbi XL-ből és egy kimondottan feszes Husqvarnából állt. Hazafele útbaejtettünk egy kávéültetvényt, ahol a százhektáros területen barangolva még annál is többet tudtunk meg az Arabica kávé termesztéséről, mint amit tudni érdemes, majd frissen pörkölt kávéból főtt eszpresszóval zártuk a látogatást.
Az offroad kaland másnap reggel indult, négy helyi vezetővel, egy kísérő/szerviz kocsival és 13 teljesen izgatott motorossal. A Meru hegy lábától keleti irányban elindulva megkerültük a Kilimandzsarót, összesen közel 1000 kilométert motorozva, nagyrészt murvás, homokos, laza talajon. Röviddel az indulást követően már vertük a port miközben a környék aszfaltot soha nem látott úthálózatának labirintusában, banánfák között megbúvó kis falvakon keresztül vezetett a kijelölt irány. Pár óra elteltével már a Chemka hévforrásnál ebédeltünk, amit itt adekváltabb oázisnak nevezni. A 25-27 fokos vízhőmérséklet és a természetes medence, aminek a vízcseréjét egy patak biztosítja egy termál strandot jelent a pusztaságban, amit hatalmas fák öveznek és ahol a „wellness” részét képezi az helyi halak bőreltávolító „pedikűr kezelése” is.
Visszabújva a poros gönceinkbe folytattuk az utat egészen az aznapi szállásig, ami a kenyai határon elhelyezkedő Chala-tó partján állt. A krátertó kb 90 méter mély és kizárólag azok a felszín alatti vizek táplálják, melyek a Kilimanjaro oldalát, 2-3000 méteres tengerszint feletti magasságban borító lombos erdőkben hulló csapadékból származnak. Az esővíz három hónap alatt szivárog át a vulkanikus kőzetrétegeken és áramlik a tóba, aminek vize emiatt kristálytiszita és mentes mindenféle parazitától (mindenki hallott már erről horror sztorikat) ami azért a legtöbb afrikai édesvízben előfordul. A tanzániai kormány rendelkezése értelmében fürödni ebben a tóban is tilos. Ezzel próbálják elejét venni, hogy az úszni nem tudó lakosság belevesszen az ország édesvizeibe. Minket megnyugtattak, hogy a saját felelősségünkre belemehetünk, csak lehetőleg ennek ne legyen nyoma a közösségi médiában.
Másnap folytattuk a hegy kerülését, útba ejtve a Kilimanjaro Nemzeti Parkot is. A park bejáratától nem messze, egy helyibeli srác megmutatta a törzsének a területén található 75 méter magas vízesést, amit a hegy magasabb területein hulló csapadék táplál és amelyhez olyan közel lehet menni, hogy konkrétan az ember nyakába szakad bele húsz emelet magasból a víz. A sokadik vízi programot megint öltözködés követte és egy hosszabb motorozás végig a hegy oldalában kanyargó utakon. A korai naplemente először itt okozott némi nehézséget. A szállásunk még bő fél órányi gurulásra volt, amikor ránk esteledett a szavanna közepén. Az addigi jól motorozható murvás útról letérve nagyobb görgetegek és laza homok váltakozott a kerekek alatt, míg a csapat fele próbálta a helyes irányt világítani azok számára akiknek a motorján nem működött megfelelően a világítás. Welcome drink ilyen jól még nem esett senkinek, mint amikor megérkeztünk. A csapat felkészültségét és motoros tapasztalatát jól tükrözi, hogy nem volt borulás ezen az a szakaszon sem.
A másnapi napkeltének hangja is volt, ahogy vadméhek milliárdjai az épp virágzó akáciákról gyűjtötték a nektárt. A harmadik motoros etapra tervezett bő 200 kilométer lassú rajtot vett, mivel az első tíz km-en néhány száz méterenként álltunk meg a helyi vadvilágot ámulni. Vadon élő zsiráfok, zebrák, gnúk, antilopok és gazellák „hátráltatták” az előrehaladásunkat. Ráadásul a vezetőink hírét vették, hogy elefántot is láttak a közelben, így egy újabb órás keresgélés következett, mire őket is sikerült megtalálni egy helyi vadőr segítségével. Menet közben többször magunk mögött hagytuk a kitaposott utat és a nyílt szavannán gurultunk keresztül-kasul, kiélvezve a kis 250 ccm-es enduro Hondáink képességét. Hol zebrák szaladtak szét közvetlenül előttünk, hol a helyi pásztorok gulyáira kellett figyelnünk, legelőről pillanatok alatt keveredtünk erdős foltokba, míg megtaláltuk az elefántokat. Elképesztő élmény volt.
Innen egy darab végtelen száguldás következett lekoppantott gázkarral, hogy behozzuk a lemaradást. Ebéd után szétosztottuk egy helyi iskolában mindazt a sokféle ajándékot, amit a résztvevők még otthonról hoztak magukkal, egyfajta jótékonysági adományként. Játékok, jó állapotú használt gyerekruhák, irodaszerek, színes ceruzák, tollak, vonalzók, egyszerű számológépek, füzetek stb. A gyerekek körében tapasztalt kezdeti értetlenkedés és megszeppenstség hamar átcsapott egy önfeledt káoszba, amiben az igazgatónak kellett időnként a pálcája suhogtatásával rendet teremtenie. Mindenkinek jutott valami, senki nem maradt ajándék nélkül.
A délután technikásabb szakasszal telt mert, nagyon finom porral és vulkáni hamuval belepett szakaszon kellett a motorjaink egyensúlyát megtalálni. Két kisebb bukás jelezte, hogy itt már elkel a terepmotoros tapasztalat, de komoly sérülés ezúttal sem történt. A maszájok szent hegyének, az Ol Doinyo Lengai-nak a közelében, a milliónyi flamingójáról és vöröses vizéről híres Nátron-tó mellett töltöttük az éjszakát.
A maszájok földjén jártunk, már messze a Kilimandzsárótól. Ez a nomád nép a mai napig elsősorban állattenyésztésből él és szabad átjárásuk van Tanzániának Kenyával és Ugandával közös határszakaszain. Ha lyukas a fülcimpád (úgy igazán, mint a nyugati hipsztereknek) mehetsz, az az útleveled, mert akkor jó eséllyel maszáj vagy. Az állattenyésztésen túli bevételt a maszáj nők közül sokan ajándéktárgyak árusításával keresik meg, félelmetes rutinnal. Akár az időszakosan kiszáradt tómederben is két perc alatt tudják kiteríteni a portékájukat, amik sokkal nagyobb eséllyel készültek az ő kezeik által, mint pár száz km-rel keletebbre Arushában, a maszáj piacon található holmik. Az egyik résztvevőnek még a tradicionális furkósbotjukra is sikerült olyan ajánlatot tenni, hogy az illető végül eladta. Igazi szuvenir!
Nem sokáig élvezhettük a pihenést, a feszes útiterv nem sok üres járatot engedett. Az újbóli korai indulást követő harmadik óra végén már a világ legnagyobb kalderájába ereszkedtünk lefelé, klasszikus felhajtható tetős szafari Land Cruisereken. A Ngorongoro kráter a világ egyik legjobb helyszíne, ha az ember azokat az állatokat akarja látni, amiket a fejében mindenki Afrikával társít. Van itt oroszlán, leopárd, kafferbivaly, elefánt, orrszarvú, víziló, mindenféle egyéb növényevő (zebra, gnú, gazella, antilop), hiéna, strucc, szervál macska, pelikán, flamingó stb. Összesen több mint 250.000 darab nagytestű emlős, több mint 400 féle madárfaj él ezen a fél Budapestnyi területen. A kráter pereme 600 méterrel magasodik a belső síkság fölé, és a fala túl meredek, így a zsiráfok a hosszú lábaikkal képtelenek leereszkedni. Visszatérve a főhadiszállásunkra összepakoltunk, mert másnap kezdődött a sokkal könnyedebb és pihentetőbb szakasza az útnak, Zanzibáron.
A megtett közel 1000 kilométer és a négy napon keresztüli folyamatos terepmotorozás rajta hagyta a nyomát a csoporton, és a zárónapok már inkább a fehér homokos parton való heverészéssel, esti bulizással, lazítással teltek. A kemény mag még nyakába vette a szigetet egy napra, egy sor Royal Enfield és vintage BMW-k nyergében. Helyi vezetőink útmutatásával meglátogattunk néhány eldugottabb partszakaszt és kis öblöt a sziget déli csücskében, távol az északi régió turistaforgatagától.
A lazítás utolérte a motoros kontingenst is másnap, amikor egy saját kapitánnyal és legénységgel együtt bérelt katamaránnal nekivágtunk a főszigetet, Unguját övező számtalan kisebb homokpad, zátony és apróbb szigetecske felfedezésének. Volt lehetőség sznorkelezni, hoztak utánunk hideg sört egy, az óceánból csak apálykor kilógó homokpadra és mindeközben szakadatlan fújta az arcunkat a szél és csak ámultunk az óceán színén és az volt az egyöntetű véleményünk, hogy ez az út így lett kerek és fel lenne adva a lecke annak, aki egy ennél esemény- és élménydúsabb programot akarna összeállítani. Az utolsó napra a koronát egy nagyon sokfogásos tengeri herkentyű vacsora tette fel egy parti étteremben.
A hazaindulás reggelén már érezni lehetett azt a párás fülledtséget, ami az esős évszak közeledtét jelzi. A többhónapos esőzések kilátása talán mindenki számára kicsivel elfogadhatóbbá tette azt a tényt, hogy véget ért ez a tíz nap és ideje hazatérni. Otthon összegeztük a tapasztalatokat, beiktattunk két extra napot az útvonalba és eldöntöttük, hogy 2021. november 21. – december 4. között térünk vissza legközelebb.
