Panamáról a legtöbbeknek a Panama-csatorna jut eszébe, amit az országimázson dolgozó marketingesek is sejthettek, amikor a “mucho mas que un canal”, azaz “sokkal több, mint egy csatorna” szlogent választották.
Utazási irodaként hivatásszerűen utazunk és keressük a jobbnál jobb úticélokat, de Panamára teljesen véletlenül esett a választásunk, egy akciós repjegy apropóján. Az ilyen jellegű felfedező útjaink célja, hogy felkeressük az összes izgalmasnak látszó helyszínt, majd kiválasztva a legjobbakat összerakjunk belőlük egy tökéletes útvonaltervet és felvegyük a kínálatunkba állandó úticélként. Szörf, és természeti környezet szempontjából a panamai utunk minden várakozásunkat felülmúlta. Több olyan szörfös álmunk is valóra vált, melyek beteljesülésében minden út előtt nagyon bízunk, de mégis, húsz év szörfözés és számos szörf trip kellett ahhoz, hogy a szerencsés véletlenek ilyen tökéletes összjátékában legyen részünk.
Észak- és Dél-Amerika között félúton
Panamaváros minden szempontból nagyon érdekes mix Észak- és Dél-Amerika között félúton. A belvárosi, üzleti negyed tiszta Miami, üveg felhőkarcolókkal és rendezett óceánparti sétánnyal. Az óváros pedig olyan, mint Havanna leghangulatosabb részei, klassz rooftop bárokkal, zeneiskolákkal és gyönyörű terekkel. A két kultúra közvetlen találkozása egészen egyedi összképet ad a városnak. Még sehol nem láttunk olyan széles gyorsétteremválasztékot, mint az egyik bevásárlóközpontban, de egy tömbbel arrébb már a tradicionális halsütödék versenyeznek egymással, és merőkanállal mérik műanyagpohárba az isteni cevichét (citromlében marinált nyers hal). A csatornával együtt két nap alatt remekül bejárható és befogadható a hely, ami egyébként a világ legváltozatosabb flórájú fővárosa, még trópusi esőerdő is van benne.
Hegyek és pici szigetek
Legjobban várt úticélunk a karibi oldalon a Bocas del Toro szigetvilág volt. Menetrend szerinti szárnyashajóval hasítottunk a mangrove erdők közötti csatornákon, és amikor megérkeztünk a fő szigetre, éreztük, hogy megtaláltuk, amiért útnak indultunk. Cölöpökön álló színes faházak, jamaikai angolt beszélő fekete helyi lakosság és elképesztő természet fogadott minket. A kilenc sziget között motorcsónaktaxikkal lehet közlekedni, minden étteremnek, bárnak és szállásnak saját stégje van, amire kiállva gyakorlatilag éjjel-nappal kapunk fuvart.
A türkizkék átlátszó vízben rikító tengeri csillagok, ráják és delfinek úszkálnak, akik úgy ugrálnak néha a hajók mellett, mintha direkt pózolnának a levegőben. Több szigeten sose járt autó, nincsen betonút és a pár száz fős helyi lakosságon túl olyan dzsungel burjánzik, amiben lajhárok élnek és kolibrik szívják az orchideákból a nektárt. A sűrű esőerdőt vékony fehér homokos parti sáv választja el a vibrálóan kék tengertől.
Egy hét alatt minden nap minimum kétszer, de volt, hogy háromszor szörföztünk, különböző szpotokon, nem ritkán teljesen egyedül. És ezt úgy értsd, hogy rajtunk kívül sokszor senki nem volt a 29 fokos trópusi vízben, miközben a mi tudásunknak megfelelő tökéletes méretű és minőségű hullámok érkeztek gépies ütemben és kiszámíthatósággal, paradicsomi környezetben.
Amikor mégis kaptunk társaságot, akkor az pár főnyi, kedves helyi vagy expat formájában érkezett, akikkel barátságosan megosztoztunk a rajzolt A-frame-eken. Ezeket a meneteket fejeltük meg hajnali vagy naplementés alkalmakkal a buja dzsungelben megbújó, teljesen önellátó mini resortunk előtti strandra lesétálva.
Elhagyni a Paradicsomot egy másikért
Bocas del Toro meggyőzött, hogy van keresnivalónk Panamában, de egy úticélunk még hátra volt az ország másik felében. A kolumbiai határnál fekvő San Blas-szigetcsoport érkezésünktől kezdve mozgatta a fantáziánkat. Sok helyi utazási iroda ajánlatában láttunk kétnapos szervezett kirándulásokat ide, de mi magunk szerettük volna felfedezni, amiről mindenki megpróbált lebeszélni. Sok blog, élménybeszámoló és útleírás elolvasása után végül nekivágtunk. Az országnak ezen része a legritkábban lakott és legfejletlenebb, a kolumbiai-panamai határ külföldiek számára szárazföldön itt nem is átjárható. Jelentős probléma a drogkereskedelem, amit komoly katonai jelenléttel próbálnak megfékezni. A területet pedig kuna indiánok tartják kizárólagos ellenőrzésük alatt.
365 szigetből csak 49 lakott
Már kanyarogtunk egy ideje az esőerdőben egy egysávos betonúton fel-le, amikor egy határbódéhoz érkeztünk. Innen fordítanak vissza mindenkit, aki nem terepjáróval érkezik és itt kell befizetni a kunák számára az adót. Innen még egy órát mentünk a sűrű dzsungelben egy olyan úton, ami teljesen érthetővé tette a terepjárós szabályt. Megérkeztünk a kikötőbe, ahol újra fizetni kellett. A parkolásért, a kikötőért, a hajóért, a szigetvilágba belépésért és persze a hajósoknak, akik minden esetben ketten vannak: a sofőr ül hátul, míg a hajó orrában valaki folyamatosan a vizet kémleli és kézjelekkel mutatja, hogy merre navigáljon a kormányos a zátonyok között, amikkel telis tele van a víz.
A 365 szigetből mindössze 49 lakott, a többi lakatlan. A türkizkék vízből mindössze 1-2 méterre kiemelkedő homokpadokon pár pálmafa és faviskó a jellemző „beépítettség”, mégis olyan érzésünk volt, hogy ennél szebbet sose láttunk. Nem véletlen, hogy a Windows éveken át egy olyan háttérképet használt alapbeállításként, amelyet itt fotóztak.
Ez az elképesztő környezet különösen azért hat sokkolóan, mert alig vannak turisták. A szigetek közötti navigáció rendkívül nehéz, szárazföldön szintén szinte megközelíthetetlen a vidék, a helyi közösség nagyon zárkózott, folyamatos a politikai feszültség a kormány és a kunák között, az pedig, hogy a világ legnagyobb forgalmú kokaincsempész útvonalának bejáratában fekszenek, csak ront a helyzeten. Ugyan az adottságok páratlanok, az még nagyon messze van, hogy ez legyen a következő Maldív-szigetek, és ennek mi nagyon örülünk. Első látogatásunk óta számos alkalommal tértünk már vissza ide, és soha nem csalódtunk.
