Motorral a Himaláján keresztül

Az 5000-6000-7000 méteres csúcsok között kanyargó utakon két járműtípusra lettem figyelmes: az egyedileg díszített, színpompás tata teherautókra és a közöttük szlalomozó, klasszikus és méltóságteljes kinézetű Royal Enfield motorokra.

Gyorsan szereztem is egyet, egyből egy régi típusú, 500 köbcentis, fordított váltós (jobb lábnál a váltó, bal lábnál a fék, felfelé van az 1-es és lefelé a többi fokozat) Royal Enfield Bullet-et. Hamar kiderült, hogy nem véletlenül olyan népszerű ez a motor itt, nincs jobb eszköz erre a környékre. Feltéve, hogy éppen működik. A megbízhatatlanság szerencsére azzal párosul, hogy mindenki meg tudja szerelni, gyakorlatilag egy kalapács és egy csavarhúzó segítségével és alkatrészből sincs hiány India szerte.

Én nem tudok motort szerelni, de szívesen kérek segítséget, ami extra kalandhoz is vezethez.

Egyik komolyabb lerobbanásunk például úgy végződött, hogy egy nagyon kedves helyi pár a robogójukkal próbált minket elvontatni, a lányok sáljaiból csomózott „vontatókötéllel”. Többszöri sálszakadás után elértük a falujukat, ahol nem tudtuk visszautasítani a vacsorát és ahhoz is ragaszkodtak, hogy töltsük náluk az éjszakát. Reggelre a motor üzemképesen került elő, jó utat kívántak, és semmit nem voltak hajlandóak elfogadni viszonzásként.

A környék leghíresebb útja a Manali-Leh Highway, ami Himachal Pradeshből vezet Ladakh-ba és jellemzően június közepétől szeptember közepéig járható. Sok internetes forrás szerint a világ legveszélyesebb útja, és abban mindenki egyetért, hogy gyönyörű és nem egyszerű. Mi 2009-ben nagyon ráértünk, belefért számtalanszor lerobbanni, és közben időkorlát nélkül fedeztük fel az eldugott buddhista kolostorok köré épült sokszáz éves falvakat. Egyből éreztem, hogy ez egy olyan szeglete a világnak, amit mindenképp meg kell mutatnom másoknak, szervezettebb keretek között.

2016-ban sikerült összehoznunk az első hivatalos BTS (GoBeyond) túrát, egy olyan helyi csapattal, akikkel a mai napig havi kapcsolatban és jó barátságban állunk. A Delhiben való landolást, egy gyors városnézést és egy fantasztikus, autentikus indiai ebédet követően este buszra szálltunk, és reggel már a hegyek közötti kanyargásra ébredtünk. Manali hegyi városkája a kiindulópontja a túrának, ahol égig érő fenyőerdők és vízesések között egy ezeréves templom kertjébe épített 50 fokos termálmedencében pihentük ki az út fáradalmait. Másnap felsorakozott egymás mellé a szálloda kertjében a gyönyörű 500 köbcentis Royal Enfield Bullet flotta és kisorsoltuk a motorokat.

Még egy napos akklimatizációt követően nekivágtunk a túra első (3 napos szakaszának), a világhírű Manali-Leh highway-nek. A 3 nap alatt 4 hágón keltünk át, melyek folyamatosan egyre nőnek, a növényzet pedig ezzel párhuzamosan ritkul. Az első, 4000 méteres hágóig még sűrű zöld a növényzet, aztán már egyre kevesebb a fa, inkább csak fű, bokrok és teraszos földművelés tarkítja a tájat.

A második, 5000 méteres hágót követően pedig sziklák és tengerszemek birodalmába értünk.

Előbbi lila, vörös, barna, szürke színekben pompázik, utóbbiak pedig rikító kék és zöld pöttyökként világítanak a hegyek között. Háromnapos lenyűgöző kanyargás a világ tetején elég ahhoz, hogy jól essen az Indus folyó partján megérkezni újra a civilizációba, Ladakh fővárosába, Leh-be.

Leh nagyon izgalmas kisváros, a világ minden tájáról idesereglő hegymászó turisták központja, élénk buddhista élettel. Első látogatásunkkor a Dalai Láma is a vidék kolostorait látogatta velünk együtt, sajnos végül elkerültük egymást. Egy héten keresztül innen tettünk csillagtúrákat a környék legeldugottabb és leglélegzetelállítóbb vidékeire. Egyik ilyen túránk a Pangong Lake-hez vezetett, ami egy 4350 méteren fekvő sós vizű tó, melynek 70%-a Kínában, 30%-a Indiában terül el, a mínusz 40-50 fokos teleken pedig egészen az aljáig befagy, ezért semmilyen élővilág nincs benne. Másik úticélunk Nubra Valley, mely egy sivatagos folyóvölgy a Pakisztáni határ közelében, ahol kétpúpú tevék élnek 3000 méter felett.

Az út vissza Leh-be pedig a világ legmagasabb motorozható hágóján keresztül vezet, mely a helyi táblák tanúsága szerint több mint 5602 méter magasan van. A csúcson maximum 20 percig ajánlatos tartózkodni minél kevésbé intenzív mozgásokat végezve. Páran felmásztunk kicsivel magasabbra, hogy rögzítsük a csapat zászlaját, nem szaporáztuk a lépteinket.

Visszafelé pedig átkeltünk az utolsó 5000 méter feletti hágón, ahonnan láthattuk a kashmiri-pakisztáni határon fekvő, 8125 méter magas Nanga Parbat hegycsúcsot.

Idén ötödjére fogunk visszatérni erre a lélegzetelállító vidékre, mostanra több mint száz motoros utasunknak tudtuk megmutatni ezt az egyedülálló tájat és ismertettük meg velük az itt élő fantasztikusan nyugodt és barátságos embereket. A túrát helyi guide-ok, a mi túravezetőink, kisérőautók és pótalkatrészekkel felszerelt szerelők teszik biztonságossá, kiszámíthatóvá és kényelmessé. A világ legmagasabb hágóin keresztülmotorozni próbára teszi még a legelrettenthetetlenebb utazókat is, de ezek azok az élmények, melyekből az élethosszig tartó emlékek születnek. Nem csoda, hogy az egyik legnépszerűbb úti célunk lett az évek során. Nagyon várjuk, hogy egy év szünet után újra köszönthessük a régi ismerőseinket azzal, hogy Juley! (tibeti üdvözlés – a szerk.)

Az eredeti cikket a drivemagazine.eu oldalán jelent meg.